Womanext Magazin

Az interjút készítette Porkoláb Gyöngyi.

P.GY. Kifejezetten izgalmas terület, amivel foglalkozol, hiszen nagy kihívás nőknek segíteni, megtalálni a hozzájuk leginkább passzoló stílust. Lehet, hogy nemcsak a nőket érdekli, hanem a férfiakat is?

Rossz csatatér-rossz energia

T.A. Nyilván nagyon széles körben hat, hatunk, mi, nők, ezért abszolút érdekelheti a férfiakat, és bár én kifejezetten nőkkel foglalkozom, fókuszáltan a vállalkozásokat vezető nőkre, merthogy ezzel tudok azonosulni. Tíz évig voltam én is vezető, egy holland-magyar cégcsoportnál. Ott láttam, hogy mennyi múlik, vagy múlt volna azon, hogyha a megjelenés erejét tudják használni. A tárgyalási helyzetekben – ez egy nagyon átalakuló időszak volt-, amikor egy egyértelműen elférfiasodott üzleti világból kezdtünk egy kicsit kiharapni egy szeletet. Magamat szemlélve, szerintem még nagyon rossz eszközökkel, próbáltam kifejezetten férfi energiával kezelni a munkámat és aztán időközben jöttem rá, hogy ugyanazon a csatatéren, ugyanazokkal az eszközökkel én biztos, hogy vesztésre állok, és ráadásul nem is leszek jó ebben a dologban… Ezért akkor elkezdtem foglalkozni stílussal, kezdtem megfigyelni a nőket, hogy egyáltalán, hogy mozognak, hogy kommunikálnak, hogy jelennek meg, mennyire tudatos ez, és ezt hogyan használják?

P.GY. A stílustanácsadásról el lehet mondani talán, hogy mindenkit érdekel, ugyanakkor nagyon sokan tartanak is tőle, hiszen tükröt mutat. Ahhoz, hogy elfogadjon külső véleményt valaki, először önmagát kell rendbe tennie. Mi volt az a pont, amikor te néztél bele abba a bizonyos tükörbe és szembesültél, hogy valami más érdekel, mint amit eddig csináltál? Egy jó státuszban dolgozó nő voltál, miért érte meg váltani? Vagy láttál egy üzleti rést és üzleti lehetőséget?

A tehetség

T.A. Nagyon érdekes, abszolút nincs üzleti szemléletem, ezt meg kellett tanulnom. Egy hat gyermekes művészcsaládból jövök, édesapám képzőművész volt, anyukám pedig előadóművész, magyar tanár. A nagycsalád pedig még megspékelte ezt az egészet. Azt láttam, hogy minden testvéremnek volt valamilyen tehetsége. Volt, akinek abszolút hallása volt, volt, aki gyönyörűen táncolt, nekem nem volt. Én klasszikusan az voltam, aki elmentem műv-töri érettségire, aminek az írásbeli része a rajz volt. És akkor apukám egy hét alatt tanított meg, hogy hogy kéne felskiccelni egy csendéletet, mert olyan „pálcika emberke” szinten voltam, és nem is nagyon foglalkoztatott a téma. Szerintem ez nagyon hasznos dolog, én ezt anyaként is próbálom így csinálni. Anyukám pedig mindig azt mondta, hogy ezeket az embereket te mindig össze tudod szervezni. És az tény, hogy ilyen agymenéseim voltak, hogy pl.: karácsonyi minikoncert és akkor minden testvéremet beszerveztem rá…

P.GY. Te voltál a család rendezvényszervezője?

T.A. Nagyon szerettem kapcsolódni emberekhez, és gyakorlatilag a család úgy tartott számon, hogy ha bárkiről bármit szeretnének tudni, akkor Annát kell kérdezni, mert ő biztos tudja, hogy kihez kell fordulni. Én ezt nem tekintettem tehetségként, ma már tudom, hogy nincs minden embernek meg ez a tulajdonsága, kompetenciája és igen, elkezdtem dolgozni rendezvényszervezőként és utána kerültem igazából a gyerekek miatt, – hogy lássam őket – egy irodai környezetbe, de ott szintén nagyon hamar kiderült, hogy az emberek érdekelnek, és az emberekhez való kapcsolódás, és volt lehetőségem így dolgozni. Aztán lett egy lány csapatom, a front office-on dolgoztak, értékesítéssel és ügyfélkezeléssel foglalkoztunk. Ezt egy kifejezetten női területnek látom. Ez a csapat hihetetlenül nyitott volt, akár arra is, hogy ne bulizós eseményeket, csapatépítőket szervezzünk, hanem önfejlesztőket. És akkor sok önismereti kurzus után eljutottunk egy olyan pontra, hogy nekünk elemi érdekünk, hogy kommunikáljunk a megjelenésünkkel, keressünk ilyen lehetőséget. Akkor még ez nagyon gyerekcipőben járt, de elvittem egy stílustanácsadásra a csapatot és ott, ahogy láttam megszületni a nőt a nőből, az állt össze: színek, színtulajdonságok, fények, formák, azokat én elemi szinten tudom, a képzőművész család miatt. És én erre nem jöttem rá korábban, hogy ez mekkora érték. Nem tudtam, hogy az tudás, és akkor állt össze. Megtanított apukám egy domboldalon ezerféle zöldet látni. Megtanultam azt, hogy hogyan tekintsek a formákra, és hogy igazából ez az, amit át is adok a nőknek, hogy a testünk egy formavilág, és hogy az mennyire szükségszerűen pont olyan, amilyennek kell lennie ahhoz, hogy minket azon az úton, akik vagyunk, és ami a sorsfeladatunk, abban a lehető legjobban támogasson. És azt látom, hogy „Wanted positivity” ide vagy oda, valójában úgy nem lehet megváltoztatni a gondolkodást önmagunkról, hogyha azt mondjuk, hogy „Szeresd meg önmagad!” és akkor: „Ja, ez eddig nem jutott eszembe.”…, de ha meglátjuk azt, hogy ez a formavilág miért éppen olyan, miért éppen szálkásabb vagyok, miért éppen kerekdedebb, milyen tulajdonságok kötődnek ehhez, akkor egy sokkal mélyebb aspektusát látjuk annak, hogy mi milyenek vagyunk. Ez egy egészen más útja az önismeretnek. Na és visszatérve. Én ezen a ponton ismertem föl, hogy ezeket a dolgokat tudom. Most már csak össze kell rendezni a tudást, és akkor mentem el én is tanulni. Szerintem mindenki úgy kezdi, hogy színtanácsadóként tanul először. Viszont azt éreztem, hogy nagyon kevés, és én akkor elmentem, kerestem egy stylist mentort. Nála tanultam azt is, hogy a formákon és a színeken túl a stílusokkal tudjak dolgozni. Merthogy mi ezt nem tanultuk az anyáinktól. Talán a nagyanyáinknak volt olyan életszakasza, amikor tudtak ezzel foglalkozni, de én már így nem láttam a nagymamáimat.

Felismerés-továbblépés

Nem fizetésemelést kérek, hanem időt

P.GY. Tehát volt egy felismerés…

T.A. Az a helyzet, hogy én ott abban a rendszerben följebb nem tudtam lépni. És bár nagyon szerettem a munkámat, az tisztán látszott, hogy ez kevés lesz egy ponton. Illetve az is látszott, hogy az utánam jövőknek kell hagyni helyet. Azt éreztem, hogy nekem kevés lesz. És azt is éreztem, hogy egy nagyon jó csapattal dolgozom, de azoknak a lányoknak is kevés lesz, hogy ez bizonyos értelemben egy megkövesedett rendszer. És akkor szóba jött, hogy külföld. És arra a férjem egyértelműen azt mondta, hogy nem szeretne. Én egy-két évet simán el tudtam volna képzelni, de édesapám akkor még élt, és ezt valahogy nagyon éreztem, hogy inkább minden percet kihasználok, és egy-egy napközbeni kávézás vele sokkal többet ér, mint hogy ott folytassam. Ez volt az egyik oldal, ez már tisztán látszott. Sokszor irodaingatlan szektorral azonosították a munkámat, holott ez egy szolgáltatási szektor. Viszont engem mindig az ember érdekelt, az emberekkel való kapcsolódás. És közben, amikor elkezdtem a stílust tanulni, akkor úgy gondoltam, hogy ideális dolog lesz, mert egy ponton én nem fizetésemelést kérek, hanem időt kérek. Több időt, merthogy már meg tudom szervezni heti öt nap helyett heti háromban is a munkámat.

P.GY. Na, várj, odamentél a főnöködhöz és azt mondtad, hogy én szeretnék valamit kérni, ő leizzadt, hogy most jön Anna és fizetésemelést kér, és nem ezt kérted. Ez hogy történt?

T.A. Nekem mindenki azt mondta, hogy tök hülye vagyok és ilyet nem lehet kérni az üzleti világban. Én meg azt mondtam, hogy én tudom, hogy mit tudok, és tudom, hogy abban jó vagyok, amit tudok. Azt is tudom, hogy bármennyi főnököm volt, tudták, hogy bizonyos dolgok ura vagyok, hogy tudok boxon kívül gondolkodni, az én gondolkodásomban nincs box. Igazából ehhez hozzászoktak és emiatt úgy voltam vele, hogy nincs vesztenivalóm, legfeljebb azt mondják, hogy nem, és akkor majd tovább gondolkozom, na de igent mondtak és innen lesz az ötből három nap. Abszolút service office szolgáltatás, amit csináltam heti három nap és onnan kezdtem el építgetni a sajátomat. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy nagyon ideális dolog és jelentem, hogy egyáltalán nem az. Ez csak annak tűnik. Sok szempontból igen, hiszen adott egy biztonságot és onnan tudtam ellépni. Olyan dologgal foglalkoztam közben is, amit szeretek csinálni, sőt igazából ügyfélkört is tudtam meríteni. Ilyen szempontból szerintem nagyon jó volt. Ami meglepő volt, és amire nem voltam felkészülve, az az, hogy egészen más dolgok között kellett gondolatilag ugrálni, és hogy ez egy ponton annyira megterhelő, hogy az egyik oldala fókuszál mélyen egy nőre, az ő életére, az ő megjelenésére, a másik meg egy szervezői munka. Igaz, hogy mind a kettő bennem van és nagyon szeretem, de már egyre inkább azt éreztem, hogy muszáj dönteni és nyilván baromi nagy kitettség, amikor feladod ezt, és azt mondod, hogy akkor elindulok a vállalkozói világba, ezt nekem sikerült 2020. január 1-vel megtenni.

P.GY. Ez azért egy egészen fura év volt.

T.A. És márciustól vége is volt a bulinak.

Alkalmazkodóképesség

P.GY. Ott, akkor mi volt benned? Elkezdek januárban egy vállalkozást, belevetem magam, valami új vár rám…, aztán egyszer csak bezár minden.

T.A. Az a helyzet, hogy nyilván úgy jöttem el, hogy voltak tartalékaim. Nagyjából semmire nem elegek, mert azért az ember rájön, hogy hiába tesz el akár több millió forintot, pillanatok alatt feléli, 2 gyerekkel pláne. Szóval ezt nem kell magyarázni. Szerintem maga a hatgyerekes család, meg ez az egész művészcsalád lét, az egy nagyon erős alkalmazkodókészséget adott. Itt viszont azt láttam, hogy én semmit nem tudok a vállalkozásról, mint formáról. Kijöttem az alkalmazotti létből és úgy képzeltem el, hogy nekem ennyi ügyfél kell, hogy én ugyanannyit keressek, mint a munkahelyemen. És akkor nagyon gyorsan rájöttem, hogy ez egy teljesen hibás gondolkodásmód, egyrészt honnan lesz ügyfél, másrészt hogy én az alkalmazotti fejemmel gondolkodom, hogy akkor annyit keresni, és akkor az úgy pipa. Milyen költségoldala van? Csókolom. Pedig vezetőként ugyanúgy látnom kell ezeket. Érdekes módon az enyémben ezt így nem vettem először komolyan. Ott nagyon hamar szembe kellett nézni ezzel.

Csapat volt, csapat nincs- a támogató közeg

P.GY. Mi az ára? Ugye, ha valaki kilép egy alkalmazotti státuszból és saját vállalkozása lesz, más a felelősség, nincs céges autó, sok más feltétel…Ezeket talán elfelejtjük….

T.A. Szerintem ezt nagyon elfelejtjük és megdöbbenünk. Amikor az ember szembesül valamivel, mibe kerül egy autó, mibe kerül a fenntartása, a tankolás és a parkolás mondjuk, ezt is elfelejtjük. Illetve azt, hogy egyáltalán az a szemlélet, amiben mi működtünk akár vezetőként, az oda jó volt. És az, amikor egyéni vállalkozóként elkezd dolgozni az ember, nekem az első és legerősebb megdöbbenés az volt, hogy volt egy csapatom korábban. Én kitaláltam a dolgokat, és ők megvalósították. Most kitaláltam valamit, hátra néztem, ott is én vagyok, oldalra néztem, ott is én vagyok, nem volt ott más. Ez nagyon fog fájni:” ezt nekem is kell megcsinálni?” És nem azért, mert nincs megvalósító oldalam is, de hogy irgalmatlan kínszenvedés volt megtanulni Youtube-ozni. Az Instagramot a mai napig nem értem, megtanulni Facebook-ozni. Nem tudom hány alkalommal voltam posztíró workshop-tól a fotósig, videósig. Ehhez eszközök kellenek. Tök bénák vagyunk, borzasztó volt. Nekem erre ráment egy évem. Igazából ez a Covidos év. Ez tök szép és miből éltél? Az igazság, hogy nem is utaztunk, ilyen szempontból lehetett spórolni, de a férjemmel korábban egy cégnél dolgoztunk, és ő két évvel korábban lépett és megcsinálta a saját vállalkozását, addig én voltam a hátvéd, vagy aki tartotta ezt a rendszert és a következő két évben meg ő. Ez abszolút hozzátartozik az igazsághoz. Nekem lelkileg ez egy nagyon nehéz folyamat volt, egy nagyon önálló női létből, úgy, hogy én voltam két gyerekkel egyedül isgy ideig – mielőtt találkoztam a férjemmel – egy kiszolgáltatott létbe belekerülni. Ez egy nagyon nehéz lelki folyamat volt. Rájöttem, hogy ez egy szükségszerű időszak, és nem egy kiszolgáltatott lét. Ugyebár baromi sok támogatást kaptam tőle, meg az egész családtól, tehát ők végig látták azt, hogy amit csinálok, az tök jó, és hogy ez az őrült, ebben tényleg hisz. Merthogy azt is látták korábban, hogy sok mindenbe belekezdtem, mert nagyon sok minden érdekel, de itt valami olyan szerelem szövődött, hogy azt mondtam, hogy hú, ennek olyan mélységei vannak, hogy még mélyebbre tudok menni, még összetettebb a kérdés, és aztán, hogy akkor ugorjak egyet a vállalkozás életében. Szerintem mindenki elszegődik előbb-utóbb egy vállalkozásfejlesztési irányba valamelyik céghez… én nagyon sokat keresgettem…Nagyon hasznos volt, fontos megnézni, hogy ki az, aki megszólít.

Nyitott legyél és kíváncsi, sokszínű tudás

Flowtime- Pomodoro módszer? Hogyan osszuk be az időnket?

P.GY. És akkor ez, hogy is működött?

T.A. Nekem nagy segítségemre volt ebben Pierog Anita, aki kőkeményen szembesített azzal, hogy szétesnek a napjaim. És én ezt tudtam, de azt mondtam, hogy kit érdekel…hát én kreatív szakmában dolgozom, ezért nem lehet így összerendezni. De valahogy muszáj, és én tőle tanultam meg technikákat, hogyan tudom beosztani a koncentrált időt. Vagy mondjuk, 20 percig koncentrálok, adok 5 perc szünetet magamnak. De én például olyan vagyok, aki 20 percig koncentrál, lehet, hogy 60-ig is tud. És akkor viszont ezt már magamra le kellett fordítani, hogy akkor, ha már benne vagyok, akkor hagyom. De például enni nem árt napközben, mert ezt is el tudja felejteni az ember.

P.GY. A Pomodoro elv lényege, hogy etapok vannak a koncentrált munka és valamiféle pihenés ritmusában. A kérdés valóban az, hogy miként kezeli az ember azt – kreatív munkát csinál, vagy ír –, hogy ha éppen benne van az alkotásban, a lendületben, és valaki megzavarja, vagy te magad mondod azt, hogy most ezt abbahagyom fölállok.

T.A. Hogy fölállok, és akkor eszem-iszom, és még akkor is ott van, hogy azt a 20 perc pihenést mivel töltjük. Mert amíg amúgy mondtad, egy alkalmazotti szférából kimegyek, valaki elszív egy cigit, beszélget, megiszik egy kávét, addig egy egyéni vállalkozást indítva, ezt otthon egyedül teszi. Ez nehéz dolog, most csak kiülök, és találjam meg, hogy mivel kapcsolom ki magam, hogy hatékonyabb tudjak lenni a napi munka végzés során. Szóval ez egy nagyon jó és hasznos dolog szerintem, amit most mondtál. Aztán az, hogy az alkalmazotti létemben nagyon jól létre tudtam hozni, hogy van eleje, meg vége a munkámnak, merthogy otthon van két gyerek, és hogy egy pontot kellett tenni rá. És ezt is először nehezen fogadták, hogy csörgött a munkahelyemen a telefon, én meg nem vettem fel, és akkor másnap hívtam vissza az illetőt, és mondtam, hogy igen, a gyerekkel sem írok leckét délben a munkahelyen, úgyhogy ez van. Na, most ezt újra fel kellett építeni. De ha nekem este 7-kor jut eszembe valami, és akkor ülök a gép elé és kezdem el írni. Tehát muszáj valami harmóniát belevinni ebbe, mert ki fogom csinálni magamat és a családot is. Itt újra kellett keretezni, nem ugyanaz lett a keret, mert be kellett látnom, hogy márpedig nekem jönnek este 7-kor is gondolatok és akkor szeretnék leülni. Viszont én a sportot építettem be. Én elkezdtem thai-box-olni 40 évesen, úgyhogy semmi ilyesmi típusú dolgot nem csináltam.

P.GY. A nulláról?

T.A. Igen, egy nagyon jó edzőt találtam, egyébként az öcsém mesélt róla sokat. Sosem bíztatott, vagy agitált, csak mesélt. És úgy mesélt róla, hogy kíváncsivá tett. Elkezdtem oda járni, és az adott egy keretet, hogy föl kell állni, el kell menni, és edzés után már nincs semmi. Edzés után már család van, beszélgetés van, addigra már kamaszok lettek a gyerekek, ők már akkor vagy nem akartak dumálni, vagy nagyon akartak dumálni. Tehát a sport adott egy nagyon jó rendszert, és azzal le tudtam zárni a napot. Ez nagyon fontos dolog volt, illetve azt nagyon hamar láttam, hogy nekem a kapcsolódásokra nagyon szükségem van, úgyhogy a magyar tervezőkkel kezdtem fölvenni a kapcsolatot, akik szintén ugyanolyan magányosak, mint mi. Illetve egy-két olyan nagyon erős szűrővel engedem át a női rendezvényeket, és egy-két olyan rendezvényt találtam, amire azt mondtam, hogy pont olyan kapcsolódási lehetőségek voltak, amit én értékesnek tartok.

Női vállalkozói közösségek ereje

P.GY. Ha már szóba hoztuk a női vállalkozói közösségeket, amelyek során támogatói közösséget, vagy akár inspirálódást keres az ember. Azt mondtad, hogy a kapcsolódást kerested, a sikeres vállalkozáshoz mennyire szükséges ez a fajta támogatói közeg?

T.A. Nagyon érdekes a női közösségekben az, hogy bár én egy vegyes közösséghez szoktam előtte, csak női közösségek elképesztően támogatók és hihetetlenül őszinték tudnak lenni. Nekem ez nagyon nagy élmény volt, hogy ott ki meri tenni az ember az asztalra, hogy miben béna, miben gyenge, miben kellene neki segítség. De ugyanakkor a sikerét is elmondhatja, és úgy értékelik a többiek, hogy együtt örülnek vele. Tényleg léteznek ilyen női közösségek. Nekem mindig az jut eszembe, hogy nem véletlen, hogy nagyanyáink, dédanyáink a faluba jártak, és ott valahol ugyanezt az igényt elégítik kimodern változatban, hiszen kapcsolódunk is, nyilvánvalóan a másik feleivé is válunk egy másik oldalon, hiszen megszeretjük egymást, kivetül a bizalom, és azt mondom, hogy amikor szükségem van egy nyomdára, szükségem van egy coach-ra, akkor odafordulok, mert őt már ismerem. Nyilván ilyen szempontból is nagyon hasznos, és egyébként meg egy olyan alkalom, ami kifejezetten kirángatja az egyéni vállalkozót abból a beszűkült világából, amit otthon művel akár, hogy fel kell öltözni, el kell indulni, meg kell tanulni bemutatkozni, meg kell tanulni jól elmondani azt, hogy mivel foglalkozunk röviden és érthetően, de női nyelven, mert én például az elsőt nagyon elrontottam. A vállalkozásfejlesztés volt, amit először tanultam, elképesztően hasznos volt, gyönyörűen megtanultunk bemutatkozni. Igen ám, de ezt egy férfi tartotta. Egy férfi bemutatkozást tanultunk, nagyon jó volt, meg érthető, de mi nők vagyunk.

P.GY. Egy rendezvényen, vagy egy fogadáson, vagy akár a színházban a szünetben beszélgetsz, odalép hozzád valaki, és azt mondja, jaj, sziasztok, bemutatom a nem tudom kicsodát és jön a kérdés: Te mivel foglalkozol? És az, ott, nagyon meghatározó. Nem mindegy, mi az első két mondat, hogy mivel ütöd föl, merthogy lehet úgy is mondani, ami kapcsán a másik ellép mellőled, mert nem vagy elég érdekes, nem vagy elég izgalmas, vagy lehet úgy, hogy akár üzlet is köttethet belőle. Amit említettél érdekes, nem mindegy, hogy nőként mutatkozol be, vagy férfiként?

T.A. Én akkor nagyon szépen elmondtam, hogy én mit csinálok és az tök unalmas volt. Pedig fontos volt, elmondtam a célcsoportomat, elmondtam azt, hogy milyen egyedi programot építettem föl, és hogy ez milyen ütős, tök jó. És láttam, hogy ezzel  senki nem tud kapcsolódni, merthogy túl szakmai volt, túl száraz, hogy én felépítettem egy 6 hetes stíluskarakter programot, aminek az a célja, hogy elviszem azt az embert oda, hogy önazonos, magabiztos megjelenése legyen. Köszönjük szépen.

A saját sztori

P.GY. Na és akkor mi a csízió abban, hogy az ember ne ezt kapja?

T.A. Én azt gondolom, hogy egyrészt nyilván a saját sztori mindig érdekes. Nekem nem egy nagyon megszenvedett kiégett pillanatomban jött ez a felismerés, hogy ezt akarom csinálni, és igazából nagyon rosszul nem is néztem ki soha. Tehát azt se tudom mondani. Aztán egy esztétikus környezetben nőttem fel, volt ehhez érzékem, az biztos. Nem ezt hozta. Akkor mi az, amivel tudok kapcsolódni? És igazából rá kellett jönnöm, hogy semmi. Őszintén kell beszélni arról, hogy miben van egy nő, mennyi nehézség, fájdalom, munka van a mögött, ahova el tudunk jutni, ami elhozza azt a pontot, amikor már elgondolkodunk azon, hogy ez a megjelenés. Mennyi terheltség van a mögött, ahogy tudunk erre gondolni, hogy például rengetegen mondják nekem azt, hogy ilyen felszínes dologgal foglalkozol? Ruhák, meg megjelenés?

P.GY. Ezt így megkérdezik? Hogy ez egy felszínes dolog?

T.A. Nagyon sokan ezt élik meg, mert szerintem generációk óta azt hozzuk, hogy a tanult nő, Görög Ibolyát idézve: „a fejére irányítja a figyelmet”. Teljesen egyetértek vele, de ugye van más testrészünk is. Ami nem azt jelenti, hogy ezt kitesszük, hanem azt jelenti, hogy az a nagy egésznek a része, és egyébként mi nem véletlenül abban a testben élünk.

P.GY. Csak, megérkeztünk oda, amit az elején mondtam és kihangosítom újra, hogy egy nagyon szűk rés terület, ami a te névjegykártyádon van. A vezető, vállalkozó nők stílustanácsadója megnevezés mögött van önismeret, van stílus, van a belső akadályoknak a leküzdése, a bátorság és a célkijelölés. Széles palettát nyújtasz a háttérben ezen az úton. Amikor ügyfeleiddel lezárjátok a munkát, van egyfajta átalakulás a cél érdekében. Mi mindent kell végig gondolni, ha például téged felkeres valaki. XY szeretne tőled tanácsot kérni, mert pozíciót vált, élethelyzetet vált, kismama lesz, de így stílusosan akar öltözködni. Teljesen más lesz a ruhatára, ugye játszótéren nem magas sarkúban megyünk, ha lehet… Melyek ezek a dolgok, avass már be bennünket egy kicsit ebbe!

T.A. Egyébként ezt nagyon jól végig is vetted, mert tényleg ezek maguk történnek egy ilyen folyamatban.

P.GY. Egy csúcsvezetővel találkoztam nemrég, aki elmondta, hogy egy ilyen stílustanácsadáson vett részt, és aztán megsúgta, hogy figyelj teljesen átalakították a ruhatáramat, de harminc százalékát a ruháimnak azért visszatettem a szekrénybe. Láttál már erre te is példát?

T.A. Én azért alakítottam teljesen máshogy a tanácsadásomat, mert az a tapasztalatom, hogy egy-egy alkalom, az nagyon kevés. Igazából én nem ismerem meg az embert az alatt. Ha nem ismerem meg, akkor valójában lehet itt színtanácsadásról, meg testalkatról beszélni, anélkül, hogy ismerném.

P.GY. Vagyis a célkijelölés is egy közös folyamat?

T.A. Van egy technika, amelyikben eldöntjük, hogy mi akarunk-e együtt dolgozni. Nekem például ezt is hozta ez a vállalkozásfejlesztés, és ezt nagyon ajánlom a vállalkozóknak. Nem piac ez, ahol leveszik a polcról, amit szeretnének. Szakértő vagy, vezető vagy, aki eljuttatja a vágyott állapotba azt az embert, akivel dolgozol. Ezért neked ugyanolyan jogod van döntést hozni arról, hogy dolgozol-e együtt valakivel, és a másiknak nyilván ugyanúgy. Attól, hogy ajánlott valaki, attól, hogy tetszenek a posztjaid, attól, hogy valahogy megszólítottam még kevés beszéljünk személyesen. Így indul, már előre kérek nagyon komoly kérdésekre választ, hogy tudjam, hova akarunk eljutni. Mi a cél? Látnom kell, hogy Ő, hol tart az önismeretében. Egyáltalán nem biztos, hogy tart ott, hogy én egy intim térben, az ő otthonában, az ő ruhái rendszerébe belenyúljak. Például beadja-e a derekát, átadja-e magát annak, az átakakulásnak, annak a finom változásnak, amelynek a középpontjában ő van. Hogy valóban róla szól, ezért egy személyiségelemzéssel kezdünk, egy olyan stíluselemzéssel kezdünk, ahol én az ösztönös választásaira vagyok kíváncsi, ami nem a divattól függ, nem attól, hogy mit mondott a szomszéd néni, anyu, akárki, hanem mi lenne az az osztály? Onnan kezdünk el építeni, és nyilván ott vannak a színek, a testalkatok, és onnan viszont ezek az alakok olyanok, mint a só és a bors a leveshez. Tök fontos, de ebből még nem lesz leves, és akkor onnantól kezdünk azzal foglalkozni, hogy mi az a karakter, amilyen ő. Itt van, hogy rengeteg elakadás jön elő, sírás, sok minden van, hogy de őneki, milyen a saját nőiségéhez való viszonya, milyen a családban való helyzete, honnan hozza azt a blokkot, hogy van-e anyasebe, apasebe, és nyilván én itt nem nyúlok bele, nem lépem túl a saját kompetenciámat. Az más szakemberekhez tartozik, de nagyon sok mindent tudunk felismerni a ruhákon keresztül. Én csak ha bemegyek egy gardróbba, kinyitom, és már akkor látom, hogy hány stílus kiesik. Mondjuk, ha valaki káoszban szereti tartani a ruháit, vagy valaki végtelen rendezettségben, már az nagyon sokat beszél arról az emberről. Az, hogy milyen környezetben él, hogy hogyan viszonyul a kertjéhez, a házához, rengeteg mindent elmond róla, tehát én minél többet megtudok róla, annál pontosabban tudjuk meghatározni a karaktert, azt a stílust, amiben tudunk öltözködni, és akkor nem történik meg, vagy nagyon kis esély arra, hogy visszahúz olyan darabokat, amik meg nem szolgálják őt. És itt nem az a cél, hogy milliókat elköltsünk egy új ruhatár felépítésére. Sőt, az a cél, hogy azokat a darabokat, amiket jól kiválasztott ösztönösen, azokat egy új kontextusba helyezve építkezzünk egy ruhatárban, és mondjuk, csak olyan dolgokat húzzon be, olyan darabokat, amik kiegészítik ezt, aztán évek alatt fog ez kiépülni. Gyakorlatilag az a tapasztalatom, hogy körülbelül egy év az, amikor már elengedtem a kezüket, amikor olyan flow-ba kerülnek, hogy teljesen önmaguk kezdenek el építkezni, kísérletezni és rájönnek, hogy ez egy elképesztően jó önkifejezési játék, és ez sokkal színesebbé teszi az életet.

P.GY. Nem is csak látni, hanem meglátni!

T.A. Igazából, amíg ide nem jut el egy nő, igazából nincs értelme stílussal foglalkozni. Mert akkor nem azzal fogunk foglalkozni, hogy ki Ő, hanem azzal, hogy mi az, amit hozott, meg megszerzett. Kell az a szűrő, ami én vagyok, azon mit engedek át, és én erre amúgy nagyon bíztatok mindenkit. Női és vállalkozói szempontból is, hogy nagyon kell a saját szűrőnk és a saját értékítéletünk.

P.GY. Volt a rendezvényen egy másik beszélgetés is, ami kapcsán az elvárásokról is szó esett. Mennyire szól önmagunknak, vagy a környezetünknek az elvárás? Lehet, hogy egy férfinek akarok megfelelni, a férjemnek, az apukámnak, a gyerekeimnek, hogy jaj, ne mondják, hogy túl kivágott, mert biztos az a kép kell, hogy milyen kis szolid anyuka vagyok…, Aztán van úgy, hogy a játszótéren beszóltak valakinek, aki kicsit merészebben öltözködött, vagy meg kell felelni a munkahelyi sztenderd szerinti öltözködésnek. Ebben, hogy látod, hogy ez a harmadik szakasz mennyire nagy harc önmagunkban?

T.A. Azt látom, hogyha ezt megdolgozzuk magunkban, hogy elég határozottan ki tudjuk jelenteni magunknak, hogy mi kik vagyunk, mik azok az értékek, amiket képviselünk, melyek azok az ügyek, amelyek mellé állunk,milyen értékrend szerint éljük az életünket, akkor megvívtuk ezt a harcot. Tehát valójában nyilván valamilyen szabályrendszer, meg keretrendszer szerint élünk. Nyilván vannak élethelyzetek, amelyekhez alkalmazkodni kell. Elkövetkezik az a pont, hogy elvárásmentesen tudjuk követni azt az erős belső hangot, amit hajlandóak voltunk meghallani, ami egyébként végig ott volt, csak kibontottuk és engedtük, hogy az szóljon a legerősebben, és ettől még szabályokat be tudunk tartani, de a szabály és az önazonosság az nem egymásnak ellentmondó dolog, csak meg kell találnunk a lehetőséget benne.

P.GY. Oké, eljutok oda, hogy én tudom, hogy ki vagyok, hogy akarok megjelenni, vagy miben érzem jól magam. Ma lehet tapasztalni akár a közösségi média hatását, akár kollegák, barátok tudnak megjegyzéseket tenni. Mit lehet tenni, hogy a megharcolt egyenes tengelyt ne tudják kibillenteni?

T.A. Igazából szerintem itt az a fontos, hogy fel kell tenni azt a kérdést, hogy nekem azzal van-e dolgom? Hogy ez az XY mit gondol? És akkor ez kicsiben egy átlagembernél is fontos lehet, ugye? Barátnő, munkatárs beszól… Van-e dolga, vagy neki van dolga azzal, hogy ő megszólja. Nyilván a keretekről lehet beszélni, hogy egy szakmában mi a dresszkód, nem fér bele ez, vagy az, de ez egy tárgyilagos dolog, nem pedig minősítés. Én azt gondolom, hogy azok az emberek minősítik a másik embert, akiknek önmagukkal van bajuk. Ha a magunk dolgával foglalkozunk, nem is marad idő mással foglalkoznunk.

Vágy a bátorságra

P.GY. Szabó Magdának van az az elhíresült mondása, hogy „a nő erős és bátor és ha felismeri a maga küldetését, akkor bármire képes”, Mennyire látod bátornak ma Magyarországon a nőket a tekintetben, hogy a saját stílusukat megtalálják?

T.A. Azt látom, hogy nagyon erős a vágy erre a bátorságra. Azt látom, hogy mi tudunk lenni ennek a hídjai és összekötői, hogy a bátorság iránti vágy és a bátorságba való megérkezésen mi átsegítsük őket. Nagyon kevés embert látok elég bátornak, és azt gondolom, hogy ebben szintén az a furcsa, amiről eddig beszéltünk, hogy foglalkozz magaddal, a saját értékítéleteddel, a saját rendszered szerint hozd meg a döntéseidet, és ne a másik szerint. Valójában ez a mai nőnek  a bátorsága. A nagyanyáinknak más volt, és ezt is meg kell érteni. Ezért más volt az eszköz, tehát nekünk ettől el kellett szakadnunk. Nekünk most máshol van dolgunk, más világban, más közegben kell máshogy bátornak lenni, és a mi bátorságunk most az, hogy felismerjük és éljük azt az életet, és egyébként ott a pont. Ennyi. Hogy ettől lesz erős és bátor abban a pillanatban, amikor azzal foglalkozik, hogy ő milyen belül, ki, miért hívatott erre az életre. Mi a dolga ebben az életben? És ha arra koncentrál, akkor megérkezik ez a bátorság hozzá, én csak segíteni tudom ezen az úton őt.

P.GY. Végszónak sem rossz, csak még hozzáfűzném, hogy pont a napokban láttam Friderikusz Sándor beszélgetését Szabó Magdával, amelyben Szabó Magda bátran kinyilvánította véleményét a közéleti eseményekkel kapcsolatban. Erre Friderikusz azt kérdezte, hogy „Mit gondol? Az ön szülei, nagyszülei mit szólnának most ahhoz, hogy ön ezt most így meri vállalni?” Azt válaszolta, hogy egyetértenének vele. De a kérdésfelvetésben már ott volt valami, amiről szerintem ma itt mi beszélgettünk, a megfelelés mikéntje, annak generációkon átnyúló hatása. Vissza-visszamegyünk oda, hogy vajon mit szólna a te édesapád, nagyapád ahhoz, hogy te most ezt csinálod, hogy te most ezt mered mondani, felvenni és így viselkedni. Milyen érdekes ennek a generációkon átnyúló hatása…

T.A. Ez azért érdekes, mert amikor én elkezdtem dolgozni ebben a hivatásban, apukám még megélte pont. Nekem ez fontos volt, és aztán az, hogy én igyekszem egy magasabb szintre emelni a megjelenéssel való foglalkozást, semmint a színtanácsadást, testalkat-tanácsadás szintjén tartani. Ez szerintem pont szorosan összefügg. Nem az elvárással, hanem inkább azzal, hogy szeretném, hogy méltó legyen ahhoz, ahogyan ők éltek, ahogy a szüleim éltek, vagy élnek és a nagyszüleim éltek, és amilyen értékeket képviseltek, mindenképpen úgy érzem, hogy ahhoz fel kell húznom ezt a témát, és ezért is dolgozom egészen más szemlélettel, meg máshogy. Tehát, hogy lehet akár inspiráló erő is szerintem az, ahogy az előttünk lévő generációra gondolunk, vagy akár a környezetünk is lehet inspiráló ilyen szempontból, ha nem a minősítést vesszük ki belőle, vagy nem a terhet éljük meg ezzel kapcsolatban, az elvárás terhét. Tehát én is, ha így erre gondolok, hogy mit szólnának, én azt gondolom, hogy az én nagyszüleim, meg apukám is imádná, hogy ezt csinálom, mert hozzá tudom tenni azt, amitől ez a dolog valid lesz.

P.GY. Nagyon köszönöm, hogy beszélhettünk.

Ha megismernéd Annát, keresd fel honlapját.

Ha tetszett írásunk, támogasd munkákat! Várjuk visszajelzésedet, véleményedet a contact@womanext.hu címen.