Womanext Magazin

P.GY. Van egy olyan mondás, hogy nem a nyíl keresi a célt, hanem a cél vonzza a nyilat. Mit gondolsz te erről? A kijelölt célok mentén kell csak mozgolódni, vagy sokszor lehetőségek tárulnak fel előttünk, és azokkal kell élünk. A fiataloknak próbáljuk átadni, hogy tudatosan tervezzék a jövőjüket, annak megfelelően tanuljanak, kezdjenek el dolgozni. Negyven éve indítottátok el a Meló-Diák munkaerőközvetítő vállalkozásotokat, amely akkor igazán korszakalkotó volt, valódi hiányt igyekezett kiszolgálni a piacon; a diákokat szervezett formában munkaerőpiacra vinni.  Negyven év, ezen a területen. Mi a tapasztalatod a nyíl és a cél kontextusában?

Folyamatosan tenni

akkor jönnek a lehetőségek, amikor fel vagyunk arra készülve.

M.L. Mindenekelőtt nagyon megtisztelő, hogy meghívtál. Köszönöm szépen! Igen, egyrészt az én életem az eléggé érdekes, de éppen ezért nagyon különleges is, hiszen mind a munkában, mind pedig a családban folyamatosan fiatalok vesznek körül. Ez fiatalon tart, és bár nem piszkálva a kort, hogyha 40 éve elkezdtük a Meló-Diák-ot a kollégámmal, akkor legalább 40 kell legyek, mert azért a pólyából ezt nehéz lenne kitalálni és irányítani. Nagyon összetett és jó a kérdés egyébként, és tök érdekes, cél és nyíl. Én azt mondom mindig,  ez egy régi mondás, és a mai fiatalok lehet, hogy úgy hülyeségnek tartják, hogy „A sült galamb csak úgy nem repül be az ablakon.” És ez persze tökre egy „bullshit”-nek tűnhet, meg retró szöveg, viszont, ha belegondolunk, ez ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy én várok, és majd egyszer megtalál egy cél, vagy valami. Szerintem viszont az van, hogy folyamatosan tenni kell! Ez igaz lehet a családra, a munkára, a kapcsolatokra, baráti kapcsolatokra, mindenre, folyamatosan kell, hogy beletegyünk energiát is, és folyamatosan hinnünk kell valamiben. Célok, kis célok is kellenek, mert akkor megtalálnak a nagy dolgok. Nem azért fog valami bejönni, mert mondjuk, egy lottó ötöst kap valaki, és mondhatja, hogy, az volt a célja, hogy sok pénzt keressen. Alapvetően azt gondolom, hogy akkor jönnek a lehetőségek, amikor fel vagyunk arra készülve. Hiszen ha nem vagyunk felkészülve és jön egy lehetőség, akkor azt el fogjuk puskázni. Pont a lottó ötössel élve nekem viszonylag sok ismerősömnek volt valamilyen nagyobb nyereménye, és egyik sem sikerült az életben elérnie semmit szinte. Tehát az gyakorlatilag sokkolta az életüket.

Azt gondolom, hogyha szellemileg, mentálisan, saját magaddal harmóniában vagy felkészülve, és megtalál egy nagy dolog  – biztosan megfog egyébként –  akkor, arra felkészülten sokkal jobban tudsz reagálni. És ez igaz mind a két irányban, ha kijelölök egy célt, és felkészült vagyok, akkor azt meg tudom tenni, és viszont is, ha megtalál.

Még egy dolog, nagy célokat kitűzni viszonylag könnyű, az út a fontos, hogy én hogyan jutok el oda. Tehát kitűzök egy célt, ami legyen napi, heti, bármilyen cél, akkor mindig tegyem hozzá magamban – egyébként le is lehet írni, (tök retro), de le lehet írni, akár egy telefonba vagy egy memóba – hogy hogyan fogok oda eljutni. Milyen apró lépésekkel, és az apró lépések nyomán elméletben is el tudsz-e jutni, gyakorlatban pedig lecsekkolhatod.  

Az életben rengeteg olyan cél, meg történet van, aminek nincs külső segítsége, és az embernek magában kell ezt végig gondolnia, hogy milyen erőforrást vesz hozzá igénybe, mennyire felkészült rá, mennyire kell hozzá tanulnia valamit, hogy jut el az úton, és ezt kell végigcsekkolni.

P.GY. Konkrétan a te életedben milyen esetben voltak ennyire tudatos döntések? Talán azt is érdemes végig gondolni, – és talán kevesen teszik ezt-, hogy melyek azok az akadályok, amelyek akadályozhatnak abban, hogy ezt a célt elérjem. Ezeket valahogy nem elemezzük, vagy azt gondoljuk, hogy elég az, hogy kijelöljük a nagy célt és tovább bontva a közelebbi, kisebb célokat. Akkor van talán gond, amikor ezen az úton valami nehézség, vagy ellenállás az, amibe ütközünk, és akkor ott állunk, hogy hú, ez miért nem jutott eszembe, hogy ez tényleg probléma lehet. A te saját életedből tudsz ilyet mondani, amikor valami megakasztott ezen az úton?

Projektszemlélet

M.L. Természetesen olyan nincs, hogy 100 %-ban minden sikerül. A projektmenedzsment fontosságát nem tudom elégszer hangsúlyozni. Mert azt tartom, hogy a világon minden egy projekt. Tök egyszerűen: elmész a boltba. Hol van? Mivel mész? Mit akarsz venni? Van-e bevásárlólistád? Van-e nálad lóvé? Van-e szatyor nálad? A tudatosság onnan jött, hogy már bennem volt, hiszen apukám a MÁV-nál dolgozott és sok projektről mesélt. Nem abban volt tudatos, hogy elkezdni tervezni és véghezviszi. Sokkal inkább a folyamat, hogy hogyan jutok el A-ból B-be. És ebben látom a lényeget. Anyukám a Kossuth Egyetemen tanított több nyelven is, a szláv-filozófia tanszéken is, neki is voltak céljai, például, hogy megcsinálja a doktorit, akkor habitált. Ő orosz, bolgár, Szófiában végzett, meg itthon is. Mindketten 30-35 évig egy munkahelyen dolgoztak, tehát valószínűleg onnan jött a véremben ez a fajta projektszemlélet, amit ma is, akár a Meló-Diák-ban, akár a SkillX-ben képviselek. Az önismeret mellett a második helyen tudom említeni. Én már általános iskolában tanítanék projektmenedzsmentet. Szerencsére ma már egyre több iskolában projektszemléletet is oktatnak. És válaszolva a kérdésre, hogy ezen belül nyilván, amikor én feltérképezem azt, hogy hogyan jutok el A-ból B-be, a lehetséges buktatókat is figyelembe kell vennem. Minél többet találok – olyan nincs, hogy nem találok –  annál jobb, mert akkor gyakorlatilag kiszűröm a vis majort, minél többre felkészülök. Ha nyugodt vagyok, viszem a folyamatot és vis major lesz, arra viszont már nem stresszesen, hanem higgadtan tudok reagálni, mert tudom, hogy egy csomó mindenre fölkészültem.

P.GY. Konkrétan eszedbe jut bármi ilyen, ami a munkád során volt?

M.L: Rengeteg ilyen volt. Volt a rendszerváltás, a ’80-as évek végén, addig nagy állami vállalatok voltak a megbízóink, egyszerre kértek 100-700 diákot. Idézőjelbe teszem, senkit nem érdekelt, hogy mennyi a díj, kifizették, mert diákok jönnek dolgozni. Egyszer csak megszűnt, gyakorlatilag egyik napról a másikra, feldarabolódtak a cégek, magánvállalatok lettek, aki már fogához verte a garast, és rögtön meg kellett gondolnia, egy-kettő vagy három diákot kér. Addig volt mondjuk harminc megbízónk, és mondjuk például 3000 diák dolgozott, talán mondjuk pár héten belül volt 470 megbízóm ugyanazzal a háromezer diákkal. Tehát abban a pillanatban kellett abban váltani, hogy sokkal többet kell foglalkozni a középvezetők képzésével, fejlesztésével, hiszen nem egy tömegben visznek egy helyre embereket. Tehát például egy ilyen helyzetre nem is lehet előre fölkészülni.  Viszonylag gyorsan zajlott le, és mivel a cég stabil volt, a fizetőképesség stabil volt, stabil volt az állomány, így felkészülésben voltunk stabilabbak. Végig egyfajta válságmenedzseléssel végig kellett gondolni, hogy mit kell tenni.

Támogató közeg

P.GY. A Meló-Diák kapcsán, hogy született meg a döntést?

M.L. Osztálytársammal, Kun Istvánnal alapítottuk, ketten voltunk, a Közgázra jártunk, pont akkor újították fel, így egy kocsmába ültünk szokás szerint, amikor készültünk a másnapi órákra, és ott jutott eszünkbe, hogy miért ne csinálnánk ilyet a diákoknak is.

A munka az szocializál, és ez nagyon fontos. Találkozol emberekkel, csomó szabálynak kell megfelelni bármennyire is, vagy szabálykövető, de ott emberekkel találkozol, kommunikálsz, tehát „a munka nemesít”, szerintem ez így van. Mindenki vegye le a retro kifejezésekből, amit gondolt, de ettől még abszolút mértékben igaz. Én láttam már a Meló-Diák-ban, több, mint 200 ezer példát, hiszen annyi diáknak segítettünk. A másik lehetőség viszont az volt, hogy jött az első kisvállalkozói törvény, a szakcsoportok GMK, hogy a „fusit” legalizálják. Ott ülünk a kocsmában, és akkor eszünkbe jut az Istvánnal: Hát akkor miért ne lehetne a diákoknak? Eddig mindenki „feketén” dolgozott, én is voltam kútfúrónál, mindent csináltam. Legalizáljuk a diákmunkát, és akkor csináltunk egy szakcsoportot, tulajdonképpen a közgázon diákoknak. Körülbelül másfél éve jutottunk el oda, hogy ez úgy elkezdett komolyodni. Tehát, ha komolyan vették, nem azt gondolták, hogy „olyan, mint az építőtábor, ide biztosan mindenki rombolni jön.” A fiatalok ezek, úgyse dolgoznak, mert mindenki csak lógni akar, meg bulizni…” Kezdett kialakulni, komolyan vették, és akkor szépen kezdett növekedni, de másfél évet keményen bele kellett tenni. Az ott megkeresett pénzt, azt visszaforgattuk: titkárnőre, eszközökre, stb. Éjszaka elmentem statisztálni, akkor megcsináltunk egy büfét, meg jártunk az egyetemre. Tehát megint csak az a példa, ha valami célod van és el akarod érni, és abban hiszel, akkor rengeteg energiát bele kell, hogy tegyél, akkor fog jön az eredmény, ha nem, ahhoz nagy szerencse kell.

Nemzetközi környezet

P.GY. Volt ebben valami nemzetközi minta, amit tudtatok tanulmányozni, esetleg adaptálni belőle dolgokat, vagy ez abszolút helyi, magyar fejlesztés volt a piachoz igazodva?

M.L. Akkor, amikor elkezdtük, nem volt, nem találtunk ilyet, vagy nem is nagyon néztünk ki, mert hirtelen jött, aztán gyorsan megcsináltuk. Viszont a ’80-as évek közepén meg végén rengeteg olyan konferencián voltunk, ahol találkoztunk, hasonló mintákkal: franciák, brazilok, lengyelek. A lengyeleknél volt a legnagyobb példa egyébként ott is volt, mert annak idején nem Meló-Diák volt a neve, hanem Universitas. És lengyeleknél volt egy társszervezet, de például voltunk a ’80-as évek végén Brazíliában egy világkonferencián, és mi voltunk a legnagyobbak, tehát arra büszkék voltunk, hogy a magyar példa a legnagyobb, tehát sehol nem volt olyan, hogy tízezer diák dolgozik benne egy évben. Tehát voltak nemzetközi példák, de olyan példa, ahol így össze lett volna rakva egy szervezet nem volt, ez magyar volt. Ráadásul ez egy szövetkezeti forma, ami annyiban különleges, hogy ugye mindenkinek egyenlő szavazata van, egyenlő tulajdona van, inkább demokratikus alapon szerveződött, ami szerintem a diákmunkának a legjobb módszere még ma is. Ezzel szemben viszont például egy francia példa: ott nem kell céget alapítani, hogy a diákok dolgozzanak. Bejelentenek költséget, meg bevételt, az egy ilyen „bélyegszakkör-szerű” történet. Semmi adózás, egyéb vonzata nincsen, mert engedi az állam, hogy tömörüljenek a fiatalok is dolgozzanak, de sokkal könnyebb volt a megfelelés úgymond, mint nálunk. Ez szigorú cégalapítás, könyveléssel, bérszámfejtéssel, mindennel a mai napig is.

P.GY. A szükségletet feszegettük egy kicsit. A munkáltatói szükséglet mellett, a másik oldalon, a diákok részéről is jelentkezett igény. Mikor érezted, hogy találhat ez a két dolog? Hiszen amikor nincsenek még meg ennek a szervezeti keretei, akkor még mindig benne lehet a rizikó, hogy hol fog a szükséglet és a kereslet találkozni…

M.L. Igen, nyilván alapvetően a kérdés az volt, hogy keressek zsebpénzt, és akkor lehet költeni sok mindenre, nem csak kifejezetten zsebpénzre, sokan utazásra, egy eszköz megvásárlására, nyelvtanfolyamra gyűjtöttek, tehát már a cél is nemesebb volt, mint hogy akkor elkocsmázzuk…

Visszakanyarodhatunk oda, hogy tudat alatt ezek a fiatalok vagy a diákok tényleg egy kicsit projektszemlélettel is csinálták a dolgokat. Egyfajta motiváció. A pénz mindig az első helyek egyikén van, de ma már annyira jó példa az, hogy aki diákszövetkezetben, például a Meló-Diáknál dolgozott, egyetlen esetről nem tudok, hogy munkanélküli lenne, vagy lett volna, amikor végzett.  Hetven százalékuk ahhoz a vállalathoz kerül, valamelyikhez, ahol már megismerték egymást, és nem zöldfülű friss diplomásként, vagy szakmunkásként megy oda. Tehát nem csak az az előnye, hogy munkatapasztalatot szerzek, hanem a másik előnye, hogy kapcsolatokat építek ki, és ebben biztosan egymásra talál a vállalat és a diák. Ma már egyébként a Melódiákban is sokkal nagyobb érték az, hogy ha én egy-két évet vagy akár többet is tudok diákmunkásként dolgozni, akkor egy csomó olyan kompetenciád fejlődik, ami szükséges a munkaerőpiacon. A kapcsolatrendszer tekintetében pedig gyakorlatilag nem kezdőként, sokan egyébként vezetőként mennek már az adott vállalathoz, amikor a diplomát megszerzik.

Kompetencia-térkép

változásokra való hajlandóságot, meg az önfejlesztést.

P.GY. Melyek azok a kompetenciák, amelyeket konkrétan fejleszt a diákmunkában való részvétel, vagy egy rendszeres diákmunka, és esetleg ebben látsz-e bármi elmozdulást, vagy fejlődést a 40 év távlatában?

M.L. A munkaerőpiac nagyon változik. Egyébként olyan általános érvényű kompetenciák, hogy ez, vagy az szükséges, alapvetően nagyon kevés van. Igazából talán a változásokra való hajlandóságot, meg az önfejlesztést. Munkatípustól, munkaköröktől függően változnak a kompetenciaigények. És mikor a Meló-diákban 22 kompetenciával számolsz, a SkillX-ben 33-mal. Itt minden munkakörnek van egy kompetenciaelvárás térképe. Igazából nem az a fontos, hogy én jó vagyok-e a kommunikációból, hanem az adott munkaelvárásnál a kommunikáció mennyire van elől. Kompetencia-preferencia sorrendnek hívjuk, és ez minden munkakörre megvan, minden ágazatra megvan, és éppen ezért, ha én tudom, hogy mi szeretnék lenni, vagy van egyfajta kompetencia térképem, de nem tudom, mi akarok lenni, akkor erre lehet adni tanácsot, hogy ezzel a kompetenciakészlettel igazából mi lenne való neked. És abban az irányban érdemes elindulni… Ez egyfajta pályaorientáció, de pályamódosításnál is szóba jöhet az egész munkaerőpiacon.

mindenki próbálja a saját életét élni.

P.GY. Említettél két dolgot: az önismeret, az önfejlesztés. Hogyha feltennénk a kérdést, hogy mi a túlélés záloga? Ebben mit gondolsz, hogy az alkalmazkodáson vagy a rugalmasságon, kreativitáson túl mi az, ami a túlélés záloga lehet?

M.L. Szerintem az, hogy mindenki próbálja a saját életét élni. Azért beszélek mindig a munkaerőpiacról, mert az életünk legnagyobb részét ott töltjük el. Sőt, én azt mondom, hogy már gyerekként is oda készülünk, hiszen valamikor a munkaerőpiacra kerülünk, vezetők leszünk, vagy beosztottak, vagy vállalkozók, de ott leszünk, oda készülünk. Mi tavaly a SkillX-ben csináltunk egy kutatást, és a munkaképes korú lakosság 60 százaléka nem igazán tudja, hogy mire alkalmas. Nagyon durva szám. Viszont abban az időben 25 százalék mondta azt, hogy váltani szeretne, most azért 40 százalék körül van a legújabb kutatásokban. Gondoljuk el, hogy milyen tök jó, nem tudom, hogy mire vagyok alkalmas, de váltanék. Ebből mi lesz? Bár ugye teljes a foglalkoztatás, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki a helyén van. Éppen ezért ezekből a dolgokból kiindulva nagyon sok mindenki nincs a helyén. Egy olyan életet él, ami kompromisszum, pld. „mikor lesz már kávészünet”, tisztelet a kivételnek, mert sokan vannak jó helyen, de biztosan nem elegen. Az nyilván ideális állapot, ha mindenki a helyére kerüljön. Ha mindenki a helyére kerülne, akkor lehet beszélni négy napos munkahétről, mert akkor simán elvégzem. Ma szerintem bizonyos ágazatban ez tök nonszensz lenne bizonyos területeken. És hogyha bármilyen életszakaszban, legyél akár még nyugdíj előtt is, nyugdíjas korban is akarsz dolgozni, akkor is ott van erre lehetőség, hogyha magad számára megtalálod és azokat a dolgokat teszed, amihez értesz, és amihez kedved van, akkor hatékonyabb leszel, kevésbé leszel beteg, nem leszel stresszes.  

P.GY. Az, hogy a határainkat mennyire ismerjük, mennyire ismerjük föl, mennyire tudjuk amőba módjára néha kitolni vagy éppen beljebb húzni családból hozott minta, vagy a közösségi életben tanulják meg, vagy éppen a munkapiacra lépve tapasztalják ezt meg. Sok konfliktusos helyzetben nagyon sokszor az a kulcs, hogy a saját határainkat felismerjük-e, és ebben hogyan tudunk mozogni.

M.L. Igen, az önismeret az nyilván a saját határok, vagy a saját korlátok felismerése is, de ne álmodjak olyat magamnak, ami lehetetlen, nem fogom elérni. Olyan célt tűzzek ki, aminek látom a végét, ahogy az elején elmondtam, látom a lépéseit is hozzá. Azt gondolom, hogy ebben nemcsak az egyéneket, hanem mai napig  – nagyon sok jó példája ellenére is –  a szülőket, a pedagógusokat is kellene edukálni.  Most mondok egy példát. A családban mindenki ügyvéd volt. Te is fiam ügyvéd leszel, viszed tovább a tradíciót. A gyerek meg nem akar ügyvéd lenni, sőt, nem is alkalmas rá. Egyébként az alapvető dolog az az érdeklődési körünkkel, a személyi típusokkal dől el már gyerekkorunkban, amit ha be kellene mérni egyébként tudatosan, mert abból nagyon nem tudunk kilengeni. Sok mindent tudunk magunkban fejleszteni, kompetenciákat, értékeket változtatni, de alapvető személyiségtípusunkból és a munkaköri érdeklődésünkből nagyon nem tudunk kilépni.

SkillX

Hat személyiségtípus van, és huszonnégy munkaköri érdeklődés, és mi is egyébként ezt a SkillX-ben is mérjük és abban adunk tanácsot, hogy mehetsz 180 fokkal szemben a saját életeddel, de az nagyon véres, verítékes lesz és nem biztos, hogy sikerül. Tehát például a rendszer abban segít, ha álommunkát akarsz találni, de a rendszer ad három másik javaslatot, hogy egyébként azzal, amilyen te vagy, ami érdekel, mi lenne hozzád közelebb. Ebben csak adott esetben egy tanács, hogy mindenkinek van egyfajta, minden állapotban levő kompetencia készlete, tudása, képessége, képzettsége, minden, amit addig tett, fontos, a munkában vagy a hobbijában. Így áll össze egy embernek a foglalkoztathatósági kompetenciakészlete, nemcsak abban, hogy most tudok írni, vagy olvasni, vagy Excelt tudok-e használni, és éppen ezért visszatérve a kérdésre, én azt gondolom, hogy abban kell, hogy támogassuk szülőként, pedagógusként vagy akár az edukáció folyamán tanárként a fiatalokat, hogy próbálja megtalálni a saját dolgait. A saját önismeretében támogassuk, megvannak a korlátai, lehetőségei, és abban támogatni, hogy akkor ebben érje el, amit szeretne. Mert ha mindenki a saját életét élné, és akkor biztos, hogy önmagában nagy szó, de szebb lenne a világ is (https://skillx.me/).

P.GY. Van egy felmérés, ami valamelyik volt Szovjetunióbeli államban készült, ha már említetted ezt a szakma vagy a kompetenciák felé való vonzódást. Egészen pici mászó gyerekeket indítanak el egy nagyon hosszú szőnyegen, és a szőnyeg két oldalán különböző szakmáknak az eszközei vannak, tehát lehet, hogy egy hangszer, utána egy sporteszköz, minden egyéb ilyen dolog. Megfigyelték és utánkövették éveken át ezeket a pici babákat,  az életüket. Megfigyelhető volt, hogy 90 százalékban olyan típusú szakma felé orientálódtak, amit négykézláb mászó pici babaként még egy éves kora alatt kiválasztott, vagy amihez odament, szóval mennyire.

„a megtartás az új toborzás„

M.L. Erről beszéltünk. Hogy ez ennyire benne van. Nálunk például a munkaköri érdeklődés kérdőívünk a SkillX-ben az gyakorlatilag nem is kérdéslista, hanem átalakult; képekből kell választani. Pont, amit mondtál. Van benne egy algoritmus, de egyébként kijön belőle, és akkor, amikor a tesztben csináltuk – sok ismerősömmel megcsináltuk – mindenki azt mondta: a francba, tényleg! Volt egy ilyen „heuréka” érzés, hogy igen, én mit tudom én, alkotó típus vagyok, kreatív, és tényleg kijött belőle. Tehát abszolút jó volt a példa, egészen kicsi korban ez mérhető, sok helyen ez működik is, és akkor ez az, amire mondtam, hogy ebből olyan nagyon nem fogsz tudni változni, és akkor lesz olyan, tehát hogyha azt csinálom, ami érdekel, akkor tudnak motiválni. Lehet motiválni azt is, ha nem azt csinálom, de az sokkal többe kerül, és biztos, hogy nem fenntartható. Keresi a helyét, kompromisszumra fog kényszerülni, az nem lesz olyan hatékony, mert nem mindenki üti fel az állásajánlatokat, de benne van az, hogyha majd valami berepül az ablakon, akkor én váltok, és az nem jó a vállalatnak sem. És erre mondják azt ma egyébként, ami egy tök jó mondás, hogy: „a megtartás az új toborzás”. Tehát nagyon azon fog múlni a vállalatok jövője, hogy mennyire tudják ma a munkaerőt megtartani. És nem csak pénzzel, meg fizetéssel, hanem sokkal inkább azzal, hogyha megismerik a munkavállalóikat, tudják, hogy ott milyen szükségletek, igények vannak, és hozzávetítik a cégnél azokat az igényeket, amik a munkakörrel vagy a tevékenységgel függnek össze, akkor gyakorlatilag meg lehet találni azt a harmóniát, megint csak a mi adott vállalati életében is sikereket hozhat.

P.GY. Sok, mindannyiunk életét meghatározó dolog került szóba, akár a gyerekeink jelenlegi élete, a jövője, különböző olyan szakmák, amiket lehet, hogy tényleg nem is lát se a munkaerőpiac. Lehet prognosztizálni bizonyos trendeket? Hogy látod, a SkillX szolgáltatásával tudtok plusz piaci rést kielégíteni? Ugye, itt vagy életed derekán, az ember mennyire tudatosan tervezi meg, vagy lát előre ezekben a dolgokban?

M.L. Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy két nagy dolgot fogok a családi élet mellett létrehozni. Az egyik azt gondolom, a Meló-Diák, mert olyan lehetőséget adtunk most már több, mint 200 ezer diáknak a mai napig is, ahol ők el tudnak indulni a munkaerőpiaci integrációban, és tudnak pénzt keresni, meg fejlődnek, meg tapasztalatot szereznek. Mindig tudtam, hogy van egy másik is. Nem tudtam sose, mi ez a másik, de nem hajszoltam, mondom, majd jön – ahogy kezdtük is a beszélgetést – a lehetőséget, majd megtalál. Szerencsére a Meló-diákos életet is úgy alakítottuk, hogy fel tudtuk hozni a fiatalokat, és kompetenciákat kaptak, cégvezetők lettek. Ez egy nagyon erős, biztos háttér. Ezért mi, „dínók” át tudtunk menni egy kicsit stratégiai oldalra. Én közben elvégeztem Pécsen a HR Mastert, (just for fun). Aztán közben jött az ötlet, amit a Meló-Diákban elkezdtünk, mint mentorprogram, aztán a SkillX-ben megcsináltuk a teljes munkaerőpiaci spektrumra, hogyan kerül az ember a megfelelő helyre, milyen módszertanban tudunk ebben segíteni, és mi segít a vállalatnak. Gyakorlatilag ez az a másik, amely mellett zárójelbe teszem, nemcsak „diákszegmensben”, mert ott már munkaerő-kölcsönzéssel, diákkal, nyugdíjassal, mindenkivel foglalkozunk a teljes munkaerőpiacra. Találtunk egy olyan módszertant, ami sikeres lehet a munkaerőpiacon, a megváltozott munkaerőpiacon. És talán ez lesz az a másik dolog, amit mára idősebb fejjel, startupperként fejleszteni szeretnék. Igen, ez egy startup, kell, hogy tudjam úgy irányítani és a tulajdonosokkal és a szakértő kollégákkal, meg a munkatársakkal együtt sikerre vinni, hogy lehet az a másik dolog, amire azt mondják, hogy na, akkor ebben is benne volt ez a srác, ezt is megcsinálta.

P.GY. De jól érzékelem, hogy a Meló-Diák volt az, ami adott valami olyan víziót, amit aztán tovább tudtatok vinni…

M.L. A Meló-Diák adta a 40 évet, vagy akkor harmincöt évet, amikor elkezdtük. mert adta a víziót, hogy valami, amit csinálunk, az lehet sokkal nagyobb és sokkal nagyobb történetnek globálisan is, és adta a tapasztalatot amellett, meg a kapcsolatrendszert, mert ez kapcsolatrendszer nélkül nem megy. Hogy neked legyen szakmai kapcsolatod, legyen céges kapcsolatod, legyen befektetői kapcsolatod, tehát ezek nélkül ez nagyon nehéz. És mivel mi ebben viszonylag gyorsan szeretnénk elérni eredményt, ezért fontos, hogy ez a fajta növekedés, ez sokkal inkább legyen progresszív, mint egy ilyen lapos etap.

P.GY. Ezt most úgy kell elképzelni, hogyha valaki elakadást érzékel, vagy éppen lépni akar, akkor bizonyos tanfolyamok vagy konkrét egyéni, vagy csoportos képzések mentén ez elérhető?

M.L. Egyének vannak. Legtöbbször nyilván ez egy online képzés. Egyébként még fordítva is igaz, mert ugye beszéltünk arról, hogy valaki váltani akar, de nem mer, meg nincs ideje keresni. Ha van egy SkillX profilja, egy teljes körű profilja, akkor semmit nem kell tegyen. Mert azzal, hogy mi objektív alapon rakjuk össze az egészet, nem is foglalkozunk szakmai önéletrajzzal, de szerintem az marketinggel és abszolút szubjektív. Mindenki el akarja magát adni, érthető, hogy olyan. A mi módszertanunkkal ez tök objektív. Másik oldalról tudjuk, 2800 szakmára, hogy mi az elvárás. Ezért én ott vagyok benne, van egy profilom, váltanék, de nem merek, nem tudom, kihez forduljak, melyik lesz a jó állás, egyszer csak pingeli a rendszer, van egy olyan állásajánlata, hogy pont neked való, vagy 80-90 százalékban egyezőek ezek az igények. Érdemes elmennie az interjúra. És akkor oda elmegyek, egy interjúról beszélek, nem kell napi szinten járjak csomóra. Mondjuk, rám találtak, Megfelelő pénz, minden, akkor viszont nem úgy merek váltani, hogy hát bizonytalan, hanem biztosan! Hiszen egyrészt alkalmas vagyok rá, tehát azt mondja a robotmentor, hogy tök alkalmas a coach erre a dologra, hiszen ki van dolgozva az a módszertan, hogyan lesz meg ez az egyezés, ez a meccselés, és onnantól kezdve kisebb a rizikója, várható ebből, hogy mi lesz a vége. Tehát igazából ilyen szempontból azért mondom, hogy célcsoport, az 16-tól vagy 14-től, vagy korábban. Le akarunk menni majd a jövőben. Az általános iskolában pályaorientációt segíteni a munkaerőpiaci oldalról. Nem az edukáció ellen vagyok, sokkal inkább az edukáció mellett, és amellett, hogy minél jobban le tudjuk hozni a munkaerőpiaci felkészítést, ami nagy szó, amit te mondtál, az is az volt, hogy végigmegy a kicsi gyerek és milyen eszközökhöz nyúl. Az már az, hogy megnézem, hogy mi lesz majd később, milyen pálya, terület érdekli, és akkor afelé érdemes támogatni őt, mert abban lesz majd komfortos.

Mi a siker? Elégedettség?

P.GY. Azért érdekes, hogy ezeket azért szóba hozzuk, mert nemrég középiskolában volt motivációs térkép kapcsán nekünk is egy képzésünk és meglepő volt, hogy mondjuk egy 17 éves lány, aki pályaválasztás előtt áll, annyira közel érezte magához azt a fajta megközelítést, amiről ott szó volt, hogy azt a kérdést tette fel, hogy melyik az a szak az egyetemen, ahol ezt lehet tanulni. És akkor az ember elgondolkodik azon, hogy mi mindennel, milyen apró pici impulzusokkal lehet segíteni valakit azon az úton, amiről te is beszélsz, és rendkívül fontos lenne, hogy egyáltalán azzal kerüljünk tisztába, hogy mi miben vagyunk jók, mi adja a sikerélményt, vagy azt a fajta elégedettséget, amit talán keresünk a mindennapokban. Mit gondolsz, a siker vagy inkább az elégedettség érzése az, ami fontos a mindennapokban, Keressük-e ezt, hajszoljuk-e a sikert, vagy inkább az elégedettség érzését?

M.L. A sikert nem kell hajszolni szerintem, mert a siker maga az a kitűnő cél és annak elérése, legyen az akár a legkisebb cél is. Napi cél vagy ilyesmi. Az már maga siker.

A sikert kell elérni, tehát nyugodtan az ember veregesse meg a saját vállát, hogy mit tudom én, ma elmentem egy órás edzésre és sikerült is. Amikor ezt csoportosan csináljuk, akkor az természetesen egymásnak gratulálunk, és saját magunknak is tegyük ezt meg. Ez a siker szerintem. És ha sok ilyen apró siker is, az elégedettséget kell hozni, az elégedettség pedig a magabiztosságból is fakad. Ha visszamegyünk, önismeretem van, tudom, mire vagyok alkalmas, azt csinálom amit szeretnék, legyen a sportban, munkában, bármiben, vagy akár párkapcsolatban is, akkor nyilván van egyfajta magabiztosságom, és akkor az már elégedettséget is jelent, egy jó értelemben vett elégedettséget, nyilván nem túlzott magabiztosságot, mert az nem a jó érték.

A magánélet

P.GY. Hol és miként kapcsolódsz ki? Ugye két kicsi gyerek mellett, ott van a két nagy gyerek, barátok…., Mi az a támogató közeg, ami feltölt? Van-e ebben is egyfajta tudatosság a részedről, a család megtartó ereje?

M.L. Ez mind, amit mondtál, és ebben van tudatosság is. Van több baráti kör is, tehát ez nagyon jó, és szerintem az is fontos, hogy az ember akár a barátokkal is, éves szinten egyszer-kétszer el szokott menni néhány napra, csak úgy kikapcsolódni. Ezt, hogyha egyszer csak párkapcsolatban vagy, meg kell érteni, és az igaz a hölgyre is. A hölgynek a kisgyerekkel még nehezebb, de később is fontos. A pasinak is támogatni kell, hogy menjen el barátnőjével. Ez lehet egy vacsora, egy kikapcsolódás, egy wellness, egy nem tudom mi. Abban egy picit tudsz „reszetelni”. Én mondjuk másféle vagyok, mert nekem nem kell hosszú idő egy kikapcsolódáshoz, az nekem sokkal többet jelent. De egyébként ettől függetlenül tök jó, hogyha vannak ilyen napok vagy akár több nap is, amikor tényleg tökre mást csinálsz és „reszetelsz”. Az életben is igaz, hogy kell tudni fejlődni; minden évben kell csinálni, vagy tanulni olyat, amit addig nem csináltam, vagy tökre érdekel. Ezzel az agyat, meg az embert karbantartani, meg kinyitni. Az is igaz, hogy bizonyos fajta „reszeteket” is el kell tudni követni, merthogy nem lehet mindig mindent rápakolni. Bár az agyunknak csak egy töredékét használjuk ki, de valószínűleg mindig ugyanazt a területet, tehát ott azért ez a fajta memória, vagy ilyenek az úgy beégnek a rosszabb dolgok, ezeket el kell tudni felejteni.

P.GY. Neked ez micsoda? Sport, síelés, mi az, ami ezt adja?

M.L. Nálam sok ilyen apróság van, a sport is, tehát aktív, nem napi, de heti szintű edzések akár, síelés is a családdal, vagy barátokkal, mondjuk inkább kicsit „hüttézés”, mint síelés, de abban az a jó. De ugyanúgy egy családi nyaralás, amiben nyilván benne van a nehézségek, főleg kisgyerekkel, de ebből is ki lehet hozni azt a pozitívumot, ha az ember jól felkészül és megtervezi. Ez mind. Nálam egyszerűbb ez, mert már gyerekként is úgy készültem fel, hogy sokszor elég egy 5-10 perces „reset”, csak nyugalom valamivel, és akkor én utána újra ki tudok nyitni. Nekem mondjuk egy ilyen ötnapos munkanélküli szabi, az megölne, az biztosan megölne. Tehát én „workaholic” vagyok. Most már a feleségem is tudja, tök jó, és ebben nagyon támogat. Hogyha lehet, hogy csak a nyaraláson kétszer tíz percre veszem elő a laptopot reggel, meg este, mikor már alszanak, vagy korábban kelek. De az nekem kell, mert utána biztosan stresszes vagyok. Mert, hogy mi történt, mi van stb. Ha ránézek és tudom, hogy megy minden a maga útján, hogy jól felkészültem arra, hogy nem leszek x napig, akkor az nyugalom neki is, a gyerekeknek is, meg mindenkinek. És ebben megint, nyilván egy párkapcsolatban is kell egy olyan harmónia, hogy egymás lehetőségeinek, készségeinek és a pozícióinak, dolgainak a megismerése, mert akkor ebben egymást tudjuk úgy támogatni, hogy ez megint egy harmonikus dolog lehet.

P.GY. Azzal, hogy van egy kisbaba most az életedben, mennyiben változtatta meg a mindennapi munkabeosztásodat? Ebben nehéz volt alkalmazkodni az új élethelyzethez, vagy az ember azt mondja, hogy hát a munka van, azt csinálni kell tovább.

M.L. Csinálni kell! De ettől függetlenül nyilván sok időt töltök vele, főleg a reggeli órákban, meg már az esti órákban, délután is tudok sokat segíteni. Ez lehet bevásárlás…

P.GY. Amikor egyeztettük a találkozunk időpontját, akkor is szempont volt neked, hogy 9 óráig nem jó.

M.L. Lehetőség szerint, hogyha nem olyan sürgős, akkor nem teszek 9-10 óra előtt semmit. Ugye négy után már ne, meg ugye most én viszem a Vikit tornára, meg suli-előkészítőre, meg mindenhová, meg korizni, tehát mindenhová. Ebben nyilván több, ezért úgy kell összeraknom a napot, hogy a közepe sűrűbb, és így az adminisztráció és egyéb dologra reggel, van felkelés után van idő, ha nincs edzés, vagy este van, vagy ilyen fél éjszaka, de ezeket úgy össze lehet rakni a napban. Nyilván így most kvázi csökkent a hatékony munkaidőm, ha úgy tetszik, lehet, viszont hogy hatékonyabb az a pár óra. Ezt így nehéz eldönteni, mert annyira nem érzem, hogy lemaradtam volna, ezt nyilván a munkatársak, a környezetem, a partnerek is adott esetben megértik, tehát sokkal kevésbé is terhelnek. „de hát kisgyereked van, majd találkozunk… „Nm, mondom, be tudjuk úgy osztani, és a feleségem ebben nagyon támogat, hogy tudjunk találkozni. Ebben nyilván megváltozott, de mint ahogy elmondtam – nem frázis – de ebben már bölcsebb vagyok, és sokkal higgadtabban tudom ezt megtervezni és megcsinálni, mint ezelőtt mondjuk harminc éve.

P.GY. Téged mi lassít le? Mi az, ami egy picit visszafog, amikor így szaladsz előre. Egy gyors beszédű ember vagy, gyors gondolkodású ember vagy, állandóan pörög az agyad valamin. Mi az, ami egyébként ezt a fajta türelmet neked tudja adni? A gyerekek? Vagy valami más?

M.L. Hát nem nagyon tudom. Kicsit aggódok is, hogy mennyire lesz érthető az adás, mert bár próbáltam figyelni, de a gondolatom megelőzi a szavaimat, és remélem, hogy azért valamennyire érthető lesz. Talán vannak énidők, amik fontosak lehetnek, amikor az ember csak úgy olvas majd, vagy valahova elvonul egy picit, vagy ilyenek. Vagy az, amit beszéltünk, a baráti társaság, ahol egy kicsit lelassulsz. Ilyenekből lehet így lelassítani, és picit úgy higgadtan újra felkészüljek. De a mindennapokban ez nálam is mindig pörgés, tehát valószínűleg azért, mert azt csinálom, amit szeretnék, meg mindennap látok benne kihívást.

P.GY. A szenvedély adja nálad ezt a pörgést esetleg az a fajta elhivatottság, am belülről fakad?

M.L. Mindenképpen az, szenvedély… csak elnyomja, nem találja meg, és ez ugyanolyan, mint az önismeret, hogy azt mondta nekem egy munkapszichológus: hogy nem az a baj, hogy a mai fiataloknak rossz az önismerete, hanem, hogy nincs. Oda kell visszamenni! Sokan azt mondják, hogy hát én nem vagyok szenvedélyes. Olyan nincs. Valamilyen szenvedély, valamennyi mindenkiben van. Mint amiről most tudtunk is beszélni. Ha azt csinálod, amit szeretnél, ha motivált vagy, ha ezekre tudsz figyelni, akkor a szenvedély el fog jönni, mert ez hajtani fog téged belülről. A szenvedély az mindenképpen hajt, de belülről csak mindig visszafogjuk, vagy visszafogják, vagy nem engedik ki. Erre mondtam azt, hogy ha a saját életedet éled, akkor a szenvedély is előjön. Ha nem, akkor mások szenvedélyét akarod élni? Azt nem fogod tudni. Legyen az bárki is, azt nem fogod tudni.

P.GY. A testvéreddel együtt viszitek a vállalkozást, és róla nem is beszéltünk még, csak itt a szenvedély kapcsán, ő vajon milyen habitusú, mert néha hall az ember benneteket, akkor mintha ugyanaz a karakter lenne, ugyanakkor biztos, hogy mások vagytok. Miben vagytok hasonlóak és miben vagytok mások? Mégiscsak tudtok együtt dolgozni.

M.L. Hát ő visszahúzódóbb, higgadtabb, megfontoltabb. Mi ikrek vagyunk, talán ebben egészítjük ki egymást, tehát én úgy mindig jobban pörögtem, nagyobban hajtottam, ő picit úgy elégedettebb a dolgokkal, tehát szerintem úgy kevesebb céllal is néz előre, azokat teljesítgeti.

P.GY. Azt mondtad, hogy elégedettebb a dolgokkal. Lehet, hogy a benned lévő gyorsaság, vagy néha türelmetlenség, az egyfajta felhajtóerő is, hogy mindig akarsz még mást csinálni.

M.L. Igen, igen, igen, igen. Ő műszaki területen jó, azt tanulta, az is a hobbija, meg azt is végzi. Most kevésbé csak a műszaki terület van előtte, talán ő azért biztos nincs olyan mértékben a helyén, mint ahogy mondjuk én szerintem.  Csak ehhez ő is kell nyilván. Ha nem, akkor már nehezen változunk, vagy egyáltalán nem változunk. Azt is mondják, sokkal inkább kell a meglevő dolgainkban ismerni a lehetőségeinket, korlátainkat, erősségeinket, gyengeségeinket. Ha ezeket látjuk, akkor ebben továbblépni. Én már neki is mondtam, hogy segítek neki egy személyes karrier, vagy leginkább stratégia tanácsadással, mert a stratégia alkotása létezik egyénre vonatkozónak is, és hogyha kialakul a mindennapi rutin a célokkal, meg az akciókkal, akkor az ember pici sikerekkel, sokkal inkább érzi majd, hogy kinyílt a világ.

M.L. Talán azért is, mert amit elmondtál, és ez igaz. Az idősebb tulajdonos vezető akarja átadni mindenképpen a gyerekének, és ez nem biztos, hogy a legjobb út. Annál rosszabb, minthogy ezt nem ismerem fel, és utána ez beborul, annál sokkal jobb az, hogy le kell nyelnem azt a békát, hogy nem ő fogja vinni tovább a családi vállalkozást, hanem kell keresni a másodutódot, lehet, hogy tulajdona van benne, meg besegít, de nem ez az út. És sajnos, sokkal több rossz példát láttam, mint jót. És persze ez egy másik terület, mert abban is elhivatott vagyok a VOSZ-on keresztül, hogy a vállalkozónak segítsünk, különösen a KKV-kat edukálni, és szeretnénk is egy programot indítani, amivel ebben támogatjuk őket, hogy nem azt mondjuk, hogy ne, hanem azt mondjuk, hogy vizsgáld meg. Ott megint az önismeret, vállalkozó hajlamú-e a fiatal, az a terület tetszik-e neki. Ki tudja magát próbálni, pilotban próbáljuk ki, hogy ez fog-e működni, mert lehet, hogy nem, de az is lehet, hogy igen, csak eddig nem ismerte ezt fel.

P.GY. Mit látsz, nehéz elfogadni a családi vállalkozás vezetőjének, hogy nem biztos, hogy ugyanazok a kompetenciák vannak meg a gyerekeiben, amit bele akar látni?

M.L. Ezt akartam mondani. Lehet nincs meg a kompetencia, de fejleszthető. Már az a felismerés, hogy alkalmas lenne, csinálná, megvan benne a belső motiváció, és vigyem tovább a családi vállalkozást, de lehet, hogy a kompetenciái nincsenek rendben, ezért nem meri elvállalni. Ha ezt felismerjük, mérjük, ami mérhető és fejleszthető, akkor fel lehet építeni közösen együtt azt a vállalatot, segítenek ilyen akár vállalati mentorprogramban, akár a VOSZ-on belül is, ahol jó példákkal és jó kompetencia fejlesztésekkel el tud jutni oda a fiatal, hogy akkor biztosan viszi. Nem megbántva, – ha valaki elvitt egy vállalkozást idáig, tök csoda, tök jó, rengeteg jó magyar példa van-, de közben változott a világ, és változnak a kompetenciák. Ezt nem biztos, hogy már egy idősebb, ugyanolyan mértékben tudja, ez nem baj, ez velejáró. Viszont, hogyha ezt tudjuk, és ebben támogatjuk, akkor ebben valóban lehet is élni. A magyar GDPR valószínűleg a KKV-k adják, tehát ez egy nagyon fontos és húsbavágó történet, hogy ezzel hathatósan foglalkozni kéne.

P.GY. Nagyon köszönöm, hogy tudtunk beszélgetni. Szerintem nagyon izgi volt, remélhetőleg hasznos is. A célok nélküli ember a legsimább úton is egy helyben topog, ezt most jól kiveséztük.

M.L. Igen, nagyon szépen köszönöm a meghívást, én is úgy gondolom, hogy elég sok mindent tudtunk érinteni. Én nem azt vallom, hogy én majd megmondom a tutit, sokkal inkább, hogy, próbáltunk olyan dolgokat érinteni, ami talán a siker felé hajazhat. Ha ebben értékes gondolatok átmentek, vagy valaki ebből tud értékes gondolatot kivenni, az már önmagában érték és előny lehet, hiszen azért vannak jó példák. És tényleg jó volt kicsit nosztalgiázni is veled a 40 évvel ezelőttről, vagy akár még korábbról. Az ember mit tapasztalt akkor, abban, hogy el tud jutni az életének erre a szakaszára úgy, hogy még számtalan és számtalan cél van előtte.

Az interjút készítette Porkoláb Gyöngyi.

Ha tetszett írásunk, támogasd munkákat! Várjuk visszajelzésedet, véleményedet a contact@womanext.hu címen.